Kaptam egy meghívást egy láthatatlan vacsorára. Tetszett az ötlet, mert különlegesnek találtam, sose ettem még láthatatlan ételt. Azért, mert az a természetes, hogy általában világos van körülöttünk, amikor csinálunk valamit.Vannak azonban olyan emberek, akiknek ez nem adatott meg. Akik sötétben élik a világukat, mégis megtalálják benne a szépséget.

Szerettem volna átérezni a gyakorlatban is valamennyire az ő megélésüket, úgy gondolom, nem lehet könnyű nekik. Például egy ilyen hétköznapi dolog is, mint az evés. Nekünk látóknak ez milyen természetes, hogy ott van a tányérunkon az étel, bele sem gondolunk, hogy ez a mindennapi helyzet nem is olyan egyszerű.

A teljes sötétségben lenni eleve is kimozdít a komfortzónából.  Hát még ha evésről van szó. Mi ezen a vacsorán azt sem tudtuk, hogy mit fogunk kapni a tányérunkra. Az étteremben sötét volt és még egy szemfedőt is kaptunk pluszban a szemünkre.

 

Már ez első fogásnál nehézségekbe ütköztem, ami meglepett. Ez abból adódott, hogy a levessel telt kanalat milyen távolságból emeljem a számhoz, mert teljesen elveszett a látás kieséssel a tér érzékelésem. Jó lett volna, ha az étel nem a ruhámon landol, így ügyesen kellett manővereznem, hogy a kanál jó helyen kössön ki.  Aztán jött az ötlet, ha a leveses csészét felemeljük, akkor a kanálnak kisebb utat kell megtennie, míg célba ér. Tehát megvolt a megoldás, innentől kezdve könnyebb lett. És a leves elfogyott!

A második féle hús volt, körettel. Általában olyan egyszerű késsel-villával enni. De nem akkor, ha sötét van. Az volt a legviccesebb, hogy vagy óriás húsfalatot sikerült vágnom, vagy az üres villával hadonásztam a szám előtt, mert valahogy mindig leesett róla a falat. Jókat nevettünk.

 

De mégis a legjobban a sütemény dolgoztatott meg. Ki gondolná? Mert ott 1 evőeszközzel kellett megoldani, hogy a számba kerüljön a falat, de valahogy mindig lepotyogott a villáról a sütidarabka. Azért hősiesen megküzdöttünk egymással, nem hagytam magam. Ő is eltűnt a tányéromról, bár ebben nem lettem volna győztes, ha időre megy!  És láthatólag az abrosz is bánta az ügyetlenkedésemet!

 

Ami nagyon hiányzott végig, hogy bár egy igazi kulináris élvezetet adott az ételek ízvilága, de nem láttam az ételek színét, formáját, állagát. És volt valamiféle kiszolgáltatottság érzetem is evés közben, amire egyáltalán nem gondoltam vagy számítottam.

Ennek ellenére az egész láthatatlan vacsora összességében nagyon különleges élmény volt.

 

Azért elgondolkodtató, hogy hányszor panaszkodunk olyan dolgok miatt, amik igazából nem is annyira súlyosak?

Miért csak akkor értékeljük az egészségünket, amikor meggyógyultunk egy betegségből?

Miért elégedetlenkedünk folyamatosan a testi adottságaink miatt, amikor megvan mindenünk ahhoz, hogy jól éljünk?

 

Bár rendesen kiléptettem magam a komfortzónámból ezzel a vacsorával, de hálás vagyok ezért a tapasztalásért.

Mert ezzel is abban kaptam megerősítést, hogy milyen fontos lenne értékelni az adottságainkat, képességeinket, amivel  rendelkezünk.

Hogy soha nem a másikhoz kellene mérni magunkat, az eredményeinket, csakis magunkhoz, hogy mi mire vagyunk képesek.

Hogy meg kellene becsülnünk azt, amink van, akkor is, ha az már természetessé vált az életünkben. Mert sose tudhatjuk, esetleg mikor veszítjük el. (Itt a vacsorán több olyan résztvevő is volt, akik látóként születtek és felnőttként vesztették el a látásukat.)

Hogy vajon hányszor figyelünk oda tényleg a másikra, olyan módon, ami neki jó vagy csak a saját bajunkkal vagyunk elfoglalva.

Hogy minden pillanatban örülnünk kellene annak, hogy lehetőségünk van akadályok nélkül érezni, élményeket átélni, másokhoz kapcsolódni.

 

Talán te is kipróbálhatnád egyszer, milyen érzés lenne neked egy láthatatlan vacsora!

Számomra biztos, hogy felejthetetlen élmény volt!

Utólag tudtuk meg, hogy miket is ettünk a sötétben:

Sütőtök krémleves mandulás túrógombóccal, pirított tökmaggal. Isteni volt!  Sous-vide csirkemell pirított céklával és kelbimbóval, zöldborsó és édesburgonya pürével, grillezett polentával. Fenséges volt! Brownie sós karamell öntettel. Ellenállhatatlan volt!

Köszönet ezért a programot szervező Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Háznak, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének és Veyron Ebédlő és Rendezvényháznak, hogy vendégül láttak.

szeretettel:

Fatime