Van egy nap az évben, amikor a figyelem középpontjába kerülünk. Mi anyák!
Ezen a napon ajándékot kapunk, ünnepelnek minket, és azt érezhetjük, hogy talán fontosak vagyunk a gyerekeink számára.

Szép szokás ez és minden, ami lehetőséget ad az ünneplésre, az öröm megélésére az nagyon felemelő tud lenni.

De vajon az év többi napján is megbecsültnek, pótolhatatlannak érezzük magunkat? Akkor is tudjuk, hogy a gyerekeinknek a legfontosabbak vagyunk, amikor éppen konfliktusban vagyunk velük?

Akkor is érezzük, hogy a legjobb anyák vagyunk a világon, amikor fáradtan esünk haza a munkából és épp semmi kedvünk még este tanulni a kicsikkel?

Akkor is, amikor a feszültségünket –más híján – a gyereken vezetjük le, és erőteljesebben szidjuk meg, kiabálunk vele vagy talán a kezünk is eljár?

Akkor is hiszünk az anyaságunkban, amikor a lelkiismeretünkkel küszködve visszamegyünk dolgozni, mert szükségünk van az egzisztenciális sikerélményre is és a picit netán bölcsibe adjuk?

Mennyi-mennyi élethelyzet, amikor egyensúlyoznunk kell nőként. A között, hogy szeretetteljesen gondoskodó anyának érezhessük magunkat, meg persze sikeresnek a munkában; kívánatosnak a párunk számára; elégedettnek a testünkkel, külsőnkkel; és a legjobb háziasszonynak, aki képes az otthont mindig rendben tartani.

És mégis, bármennyire is aggódunk, kiborulunk, kritikusak vagyunk magunkkal, hogy jól állunk e helyt az anyaság frontján és a többi szerepkörünkben egyaránt, mekkora nagy kincs és csoda, hogy felelősek lehetünk egy kis életért.

Mennyi szépség és feledhetetlen élmény kapcsolódik a gyermekünkhöz, kezdve a legelsővel, a születéssel. Lehet, hogy fájdalmakat éltünk meg, de ki emlékszik már erre, amikor annyi mindennel kárpótolnak minket.

Az első mosoly, amiről azt gondoltuk, ez csak nekünk szól.
Amikor elindul és mégis mindig visszatekinget, ott vagyunk e még.
A kézzel készített kis remekművek, amikről sokszor talán nem is lehet tudni, hogy mit ábrázolnak, mégis a legszebb ajándékok a szívünknek.
Az óvodai anyák napják, amikor szem nem maradhat szárazon.
Az iskolai szereplések, vagy a sportban elért sikerek, amikor a legbüszkébbnek érezzük magunkat a világon.
A vállunkon elsírt baráti csalódások, szerelmi bánatok, amikor tudjuk, hogy nem tehetünk semmit a fájdalmuk enyhítésében, mégis ott vagyunk a szívünkkel, a figyelmünkkel és a támogató jelenlétünkkel. Akkor éppen ennyit tehetünk.

Azonban az anyaság nem jelenthet birtoklást. Amikor eljön az ideje el kell engednünk a gyerekeinket a világba, hogy megtapasztalhassák, mennyi értéket adtunk át nekik magunkból. Örüljünk annak, hogy önállóak és függetlenek szeretnének lenni és tudjuk azt, hogy a szeretetünk akkor is összekapcsol minket, ha fizikálisan már nem vagyunk együtt.

És emlékezzünk meg az édesanyánkról is, hisz amit tőle kaptunk, azt visszük magunkkal tovább anyaként. Ha úgy érezzük, nem tudunk neki megbocsátani valamiért, ne hordozzuk ezt a sérelmet magunkban tovább. Ne felejtsük el, az édesanyánk is csak azt tudta nekünk adni, amit ő kapott a saját szüleitől mintaként. Legyünk hálásak neki mindazért, amitől gazdagodhatott a személyiségünk.

Az élet egyik legnagyobb csodája szülőnek lenni.

Becsüljük meg magunkat anyaként minden pillanatban és legyünk hálásak azért, hogy részesei lehetünk a gyermekeink életének.

szeretettel egy boldog Anyától!