Sokáig „csak” egy nő voltam. Egy nő, aki nagyon vágyott már arra, hogy több legyen ennél. És akkor jött a Férfi, aki megadta nekem a legszebb dolgot az életben, amit adhatott. A gyermekáldás csodáját.

Azt, hogy egyszer csak éreztelek, hogy már létezel a hasamban. Gyorsan jöttél, nem sok időt adtál nekünk. Onnantól kezdve, hogy éreztelek, tudtam, hogy valami megváltozott bennem. És hogy minden más lesz ezután.

És veled együtt formálódtak azok az új érzések, amik addig nem voltak a részem.  És ezer kérdés a fejemben: Mi lesz, ha nem tudom, mit csináljak, amikor sírsz? Ha nem tudlak majd etetni? Ha beteg leszel, honnan fogom tudni, mi a bajod? Vajon kire fogsz hasonlítani?

Annyi, de annyi kérdés, egyenlőre válaszok nélkül. És akkor jöttek a könyvek, az édesanyám és az  idősebb barátnők tanácsai.

Vártalak nagyon!

És amikor megszülettél, nem könnyű menet után, és ott voltál a kezemben, a világ legboldogabb embere voltam. Bár sok órát küszködtünk együtt, mindenem fájt, sokáig nem tudtam ülni sem, de végre megérkeztél hozzánk. Gyönyörű voltál.

Emlékszem, amikor hazaértünk a kórházból, letettelek az ágyra és azt kérdeztem: Most mit kell csinálnom ezzel a kis édes „csomaggal”? De minden jött magától.

Már nem a könyveket a bújtam, csak azt figyeltem, neked mire van igényed. Veled voltam minden kacajban és sírásban, fáradtan és frissen, minden érintésben és ölelésben, anyaként, nőként, az élet szerelmeseként. Mert nincs annál nagyobb csoda, mint a szerelmünk “gyümölcsét” a kezemben tartani.

Aztán ahogy telt az idő, újabb és újabb élményeket adtál. Amikor leestél a lépcsőről abban az egy pillanatban, amikor az ajtót zártam éppen és agyrázkódással a kórházban kötöttünk ki. Vagy amikor a harisnyádat fordítva húztad fel és nem voltál hajlandó jönni az oviba, mire kiderült, hogy a „hariska” nem akar oviba menni veled. És amikor a nyári nyaraláson a hattyúkat etettük a Balatonnál és aztán egyszer később megkérdeztem, „A Balaton az mi?” És Te magától értetődően rávágtad: „hattyú”.

És aztán jöttek az iskolás évek, amikor együtt tanultunk, együtt örültünk és dühöngtük amikor a suli nem az elképzeléseid szerint alakult.

Jöttek mentek a barátok, barátnők, és egyre jobban háttérbe kellett húzódnom. Csak bizakodva figyeltem, hogy amit eddig adtam neked érzésben és tudásban, amire én kész voltam, az nálad hogyan és mikor érik be.

Fogsz e pótszerekhez nyúlni, ha nem sikerül valami? Megtalálod-e a helyed a közösségekben, bárhová is kerülj? Képes leszel e kiállni magadért és azért, amit Te igaznak vélsz?

És amikor érettségi előtti nap, reggel jöttél haza a buliból, és mi a kórházakat jártuk utánad, csak bízni tudtam abban, hogy semmi bajod nem esett.

Most már lassan kirepülsz a fészekből és tanulom éppen, hogyan engedjelek el. Nem könnyű, ugyanúgy, mint amikor hazahoztalak a kórházból és tanultam, hogyan fogadjalak be az életünkbe.

Az elmúlt évek szép és nehéz pillanatait is egyaránt nagyon élveztem Veled. Bölcsebbé és érettebbé tettél, és sokat tanultam tőled.

Tudom, hogy az életedben már a saját utadat kell hogy járd, de anyaként mindig ott leszek, ha már nem is melletted, de mögötted a teljes szeretetemmel, mindenképp!