„Tanulj meg alkalmazkodni és rendben lesznek a kapcsolataid” – olvastam egyszer valahol. Milyen egyszerűnik tűnik ez a jó tanács.

De felveti azt a kérdést, ha ez ilyen könnyű lenne:

Miért nem él mindenki boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban?

Miért áll konfliktusban a gyerek a szülővel?

Miért vannak súrlódások  a munkatársak között?

Az alkalmazkodás így egy általánosan csengő fogalomnak tűnik, de nézzük csak meg, mi húzódik mögötte.

Akarattal rendelkező lények vagyunk, ki többel, ki kevesebbel. Ezt az akaratot aztán érvényesíteni is próbáljuk. Ki mértékkel, ki erőteljesebben.

Amikor alkalmazkodásról beszélünk, az arról is szól, hogy:

hogyan tudom érvényesíteni az akaratomat a külvilág felé. Vagyis milyen az önérvényesítő képességem. E szerint több féle típusba tartozhatunk:

  1. Autokrata:

Ők azok, akik nagyon erős személyiségek. Szeretnek dominálni, magukhoz veszik az irányítást és azt gondolják, egy dolog megoldásában csak az lehet a jó, amit és ahogyan ő gondolják. Ők nehezen hajlanak a kompromisszumra, személyes sértésnek veszik, ha nem nekik van igazuk. Ilyenkor képesek napokig duzzogni, elvonulni vagy épp kiabálni, arrogánsan beszélni és azzal büntetni a másikat, hogy nem lehet velük tisztázni a problémát.

Mielőtt elkezdenénk mutogatni a másikra és azt mondanánk, „igen pont ilyen a párom, a gyerekem, az apám, a főnököm, a testvérem stb., ezért is vagyok boldogtalan”, tudni kell, hogy nem véletlenül választja az akaratérvényesítésnek ezt a formáját az illető.

Merthogy mindenki csak arra tud építeni, amit mintául hoz a gyerekkorából megtapasztalásként. Gyakran az ilyen autokrata személyeknél volt a háttérben egy szigorú, merev szabályokat felállító szülő, általában az apa, aki mellett nem volt helye ellentmondásnak. (azért inkább az apa, mert a férfiak azt hozzák kollektív szinten, hogy erősnek és határozottnak kell lenni, mert ez volt az életben maradás feltétele)

Így a gyerek megtanulta, hogy nem fejtheti ki szabadon a véleményét, mert annak valamilyen büntetés, szankció pl. szidalmazás, verés, szobafogság, vagyis szeretetmegvonás a következménye. Ezek egyike sem kellemes állapot a gyermek számára.

Tehát ő azt rögzítette magában, hogy ha felnőttként nem akarja ismét elnyomottnak érezni magát, akkor neki kell kézbe venni az irányítást minden áron, úgy, ahogy az apja tette. Ez azonban sokszor egy tudattalan viselkedési reakció, vagyis nem azért teszi, mert rosszat akar, hanem mert így tud csak működni, érvényesülni.

Ő a kapcsolódásnak azt az útját járja, hogy az a biztonságos, ha én diktálok és mások idomulnak hozzám. Ez azonban valójában nem az alkalmazkodásról szól, inkább egy hatalmi játszmáról, az azonban illúzió, hogy ebből nyertesen lehet kikerülni.

  1. Áldozat:

Ő áll a másik oldalon. A családi mintájából ő azt hozza, hogy egyszerűbb, ha nem mondok ellent az erősebb személyiségnek, mert abból csak vita, konfliktus lesz. Tehát ő inkább a háttérbe húzódik és nem érvényesíti a saját akaratát.

Sőt, ha van is valamiről elképzelése, véleménye inkább elfojtja. Ha magát helyezi előtérbe, akkor önzőnek is érzi magát, akár lelkiismeret furdalása van a dominánsabb személyek mellett.

Itt egy olyan múltbeli tapasztalásról van szó, hogy az erősebb akaratú szülő mellett mindig van egy gyengébb fél, és ő gyermekként ezt a mintát vélte követendőnek. Mert azt látta belőle, hogy így kerülhetők el a konfliktusok.

„Hagyd apádat, majd megnyugszik.” „Maradj inkább csöndben, akkor nem lesz vita” – ilyen és ehhez hasonló kijelentéseken nőhetett fel az áldozat szerepébe lépő gyermek.

De ez nem az alkalmazkodás felé visz, sokkal inkább az alárendeltség irányába. Amikor valaki az áldozatiságot és ezzel az alárendelődést választja – ezt is természetesen tudattalanul tesszük – akkor tulajdonképpen lemond a felelősség vállalásról. Mert ilyenkor lehet a másikra mutogatni, őt hibáztatni. Addig sem kell változtatni. Nem nekem kell dönteni. Nem nekem kell a következményeket vállalni, viselni.

Amikor az áldozat pozíciójából éli az ember a kapcsolatait, az tulajdonképpen arról szól, hogy nem hisz eléggé magában. Nem bízik abban, hogy az ő elgondolásai, véleményei is helyén valók lehetnek, számítanak és értékesek.

Így inkább a megfelelést választja, ami egyben azt is jelenti, hogy csökken az önérvényesítési képessége. Vagyis nem lesz magával önazonos, így azt az életet fogja élni, amit a társa, gyereke, szülei stb. elvárnak tőle.

Ez az irányító-áldozat játszma nem csak a párkapcsolatokban gyakori felállás, hanem a szülő-gyerek viszonyban is. És nem csak a klasszikus helyzetben, hogy a szülő az irányító, hanem sokszor megjelenik, hogy a túl engedékeny szülő fölé hatalmasodik a gyermek. Ugyanis manapság egyre gyakoribb csonka családok miatt, az egyedül maradó szülő igyekszik így kompenzálni a hiányt. Úgy érzi, mindent meg kell adni a gyerekének, és nem tudja meghúzni az egészséges határokat.

Az alárendelődés tehát arról szól, hogy:

–  eltávolodunk a saját személyiségünktől, céljainktól, mert nem tudjuk meghozni azokat a döntéseket, amik azokat szolgálnák;

-a kiszolgáltatottság állapotába tesszük magunkat. (tipikusan ilyen eset pl. egy alkoholista társsal való együttélés)

–konfliktus kerülővé válunk és azt hisszük, akkor fognak majd szeretni, ha mindenre rábólintunk, állandóan egyet értünk vagy ha csendben maradunk;

– akár társfüggővé is válhatunk, mert a véleményünk felvállalásával a kapcsolat elvesztésétől félünk.

 

A valódi együttműködő alkalmazkodás irányába akkor indulhatunk el:

  • Ha felismerjük hogy milyen szerepjátszmában vagyunk éppen benne a társunkkal, gyerekünkkel, szüleinkkel, kollegáinkkal, barátainkkal a kapcsolatainkban.
  • Amint beazonosítottuk, hogy igen, túlzott akarat érvényesítéssel tudom csak jól érezni magam, vagy hogy igen, általában alárendelődök és nem merem felvállalni magamat, vagyis szembesültünk önmagunkkal (ez általában a legnehezebb része a folyamatnak)
  • utána jöhet az, hogy elindulhatunk a változtatás útján.

Változás:

Az alkalmazkodásnak, – a szerepejátszmáink letételén túl – van ugyanis még egy fontos tényezője:

hogy mennyire vagyunk rugalmasak?

Képesek vagyunk-e követni az állandóan változó világ impulzusait? Vagy ragaszkodunk mereven ahhoz, amit elképzeltünk.

Van egy kigondolt tervünk, pl. hogy elmegyünk színházba a párunkkal. De ő nem ér haza időben a munkája miatt vagy dugóba került, így elúszhat a programunk.

Mit teszünk ilyenkor? Haragszunk, megsértődünk, hibáztatjuk, hogy miatta nem tudunk elmenni az eseményre?

Vagy ha igazán fontos, hogy elmenjünk, akkor tudunk-e a megváltozott körülményhez alakulni? Elmehetünk pl. egyedül is vagy ha a társas programot szeretjük, akkor akár mással. Vagy felajánlhatjuk rokonoknak, barátoknak. Eladhatjuk a jegyeket másnak vagy visszaválthatjuk egy másik előadásra.

A lényeg, hogy az új helyzetben is meg tudjuk tartani azt, ami fontos nekünk, de nyitottak legyünk alakítani a saját szabályrendszereinket az aktuális helyzethez. De akkor viszont nincs önmarcangolás, sértődés, hibáztatás, felelősség áthárítás.

Az alkalmazkodás tehát az:

  1. Amikor képesek vagyunk formálódni, változni, flexibilis lenni, azzal, ahogy a körülményeink is alakulnak. Megtartva emellett a saját igényeinket, és figyelembe véve a másikét is.
  2. Amikor úgy tudjuk érvényesíteni az akaratunkat, hogy ezzel nem uraljuk le a másikat, de nem is rendelődünk alá és nem válunk áldozattá, mártírrá.
  3. Amikor nem érezzük azt, hogy le kell mondani a saját vágyainkról, céljainkról, de a másik emberrel való közös cél megvalósulása is fontos számunkra.

Ha tanulunk magunkból, az alkalmazkodás könnyen fog menni és rendben lesznek a kapcsolataink!

szeretettel:

Fatime

Ha pedig úgy érzed, segítségre lenne szükséged a változáshoz, várlak személyes konzultációra.