„Engedd el az elvárásaidat!”
„Az nem jó, ha elvárásaid vannak!”
„Élj elvárások nélkül!”
Gyakran halljuk ezeket a felszólításokat, de hogyan tegyük? És egyáltalán mi számít elvárásnak?
Hát nem várhatom el jogosan,
hogy a párom több időt töltsön velem?
hogy a férjem segítsen be a házimunkába?
hogy a főnököm kevesebb munkaterhet tegyen rám?
hogy a gyerekem tartsa rendben a szobáját?
hogy az anyám ne panaszkodjon annyit?
hogy végre képes legyek lefogyni?
hogy egy normális párkapcsolatban éljek?
hogy az asszony ne kérje számon, ha a haverokkal sörözni megyek?
Bármerre is nézünk, az egész életünket áthatja az elvárások sokasága. Hogy milyennek kellene lennünk, mit kellene tennünk. Másoknak hogyan kellene viselkedni szerintünk. Az elvárások egy része arról szól, amikor mások várnak el tőlünk valamit. Van, amikor mi várunk el a másoktól valamit. És vannak a saját magunkkal szemben támasztott elvárásaink.
Az elvárások rendszerét legelőször gyerekként tapasztaltuk meg, amikor egy meghatározott szabályrendszert kaptunk a szülőktől, családtól, pedagógusoktól, hogy milyennek kellene lennünk. Okosnak, szépnek, rendesnek, szófogadónak, dolgosnak, csendesnek, aktívnak, szorgalmasnak, bátornak, jótanulónak…
Az ő elképzeléseik szerint. Ez azonban egy lehetetlen küldetés!
Aztán ha nem tudtunk ezeknek a követelményeknek megfelelni, akkor ebből azt vontuk le, hogy nem vagyunk elég jók, tehát nem is lehet szeretni minket.
Ez egy belső bizonytalanságot okoz, így vagy elkezdünk a maximumon teljesíteni, hogy tutira elfogadhatók legyünk a másiknak. Vagy olyan kritériumokat támasztunk a másikkal szemben, amiből azt gondoljuk, ha ő azt teljesíti nekünk, akkor fontosnak érezhetjük magunkat. Tehát akkor szeret.
Az EL-VÁRÁSokból fakadó problémák leginkább a párkapcsolatokban szoktak jelentkezni, aminek gyakran az eredménye az: EL-VÁLÁS.
Miről is szól ez?
„Én azt szeretném, hogy legyen a párom olyan, aki okos, kedves, figyelmes, tud dolgozni, anyagilag jól áll, vannak barátai, jól kommunikál, minden érdekli, becsületes, hűséges, külsőleg barna/szőke, magas/alacsony, jó alakú, kiváló az ágyban, ja és persze magától besegít a házimunkába, és a gyerek körül is….”
Na, hát ő a szuperman vagy szuperwoman, a képernyőn létezik vagy a fantáziánkban. Ez nem baj, csak nem ez a valóság.
Persze lehet kívánalmunk az ideális társra, de mitől lesz ez elvárás?
Attól, amikor a másiktól VÁR-juk el, hogy legyen valamilyen. Amikor azt akarjuk, azt tegye, ami nekünk jó. Vagyis ilyenkor mástól tesszük függővé a boldogságunkat.
Pl. hogy feleljen meg a fenti felsorolt paramétereknek. Vagyis azt akarjuk, hogy ő olyan legyen, amilyen a fejünkben élő kép.
Elvárás az is, amikor azt mondjuk:
„Ne dolgozz már annyit, miért nem tudsz hamarabb haza érni a munkából”.
De Ő nem lesz soha az akaratunk szerinti, Ő pont olyan, amilyen lenni tud. Amire képes éppen, a saját személyiségének, fejlődési útjának megfelelően.
Ha az elvárásaink szerint alakul át, belőle lesz a „papucs”, a kiszolgáló, az alárendelődött, a tehetetlen társ.
Ekkor viszont pont azt veszítjük el, ami a legfontosabb volt benne: őt magát, a valódi személyiségét, akibe az elején tulajdonképpen beleszerettünk.
Akkor hogyan kapcsolódjunk úgy a másikhoz, hogy az ne legyen elvárás?
Ami valójában itt bennünk van, az egy vágy, egy elképzelés, egy igény, hogy mi jelentené nekünk a boldogságot egy kapcsolatban.
Vagyis, hogy mi kellene ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.
Ezt azonban csak mi tudhatjuk, mert ez egy belső szükséglet. Ha ezt felismerjük, akkor már nem kívülről, mástól várjuk el a boldogság megadását, hanem magunktól. Vagyis ez rólunk szól és nem a másikról.
Ezért pedig tudunk tenni, míg a másik embert soha nem tudjuk megváltoztatni.
Tehát amikor azt mondod:
„Ne dolgozz már annyit, miért nem tudsz hamarabb haza érni a munkából”, ez a mondat tulajdonképpen arról a belső vágyadról szól, hogy több időt szeretnél vele tölteni. Akkor pedig ezt kell őszintén kikommunikálni felé, hogy azt szeretnéd, ha több minőségi időtök lenne kettesben. Ami neked lehet azt jelenti, hogy pl. többet beszélgetnétek mélyebb dolgokról is, vagy hogy őszinte figyelmet, intim pillanatokat, érintést, simogatást adnátok egymásnak, többet nevetnétek, együtt filmeznétek, jókat szexelnétek.
Ez egy olyan kívánság, igény, amiért mindketten tudtok már tenni. Ha ő nem akar, akkor érdemes azon elgondolkodni, hogy biztosan ez az ember a te párod, akivel együtt akarod tölteni az idődet?
A döntés mindig a tiéd, és az a felelősség is, hogy kivel, hogyan élsz.
Mit tehetsz tehát azért, hogy az elvárások ne az elváláshoz vezessenek?
- Tisztázd magadban, hogy milyen kapcsolatra vágysz, mik az igényeid, a boldog, örömteli életedhez!
- Mondd el, hogy mi az a belső kívánságod, ami neked fontos, de ne úgy, hogy a másiknak milyennek kellene lennie ehhez, inkább hogy te mit szeretnél.
- Majd vállad fel ezt a gyakorlatban is és válaszd ezt a minőséget! Vagyis dönts, cselekedj, változtass, ha kell, ennek megfelelően!
- Kezd el élni azt, ami neked az örömöt adja. Ha pl. szeretsz kirándulni, de a párod nem, akkor keress olyan túrázós csoportot, akikhez szívesen csatlakoznál. Így nem a társadtól kell kikényszerítened, hogy változzon, hogy ő legyen valamilyen a te elképzeléseid szerint.
Amint felismered, hogy mennyi akarás adja az alapját a kapcsolatotoknak, ami elvárásból fakad, lehetőséged lesz másként rátekinteni kettőtök együttélésére. Ekkor lehet az eredmény elválás helyett az egység és közös harmonikus jövő a kapcsolatotokban.
Ha úgy érzed, támogatásra van szükséged a változáshoz, örömmel várlak egyéni konzultációra.
Köszönöm, ha másokkal is megosztod ezt az írást, ha hasznosnak találtad.
szeretettel: Fatime
Szólj hozzá