Minden kapcsolat egy 2 irányú folyamatra épül: adok és kapok.

Amikor benne vagy egy kapcsolatban, bárki is legyen a másik oldalon, a párod, a gyereked, a barátnőd, barátod, azt szeretnéd, hogy kölcsönösen jól érezzétek benne magatokat.

Mégis érezheted úgy, hogy te adsz. Sokat a másiknak. Figyelmet, szeretetet, gondoskodást. Adod a testedet, a szívedet, a gondolataidat, az érzelmeidet.

Adod a tudásodat, segítesz, empatikus és megértő vagy.

Mégis mintha ez a másiktól nem jönne vissza. Azt érzed, hogy távolságot tart tőled. Hogy megvonja a szeretetét. Hogy nem fogadja be, amit te kínálsz neki. És ebből azt vonod le, hogy nem kellesz neki.

 

De miért ez a következtetés ebből?

Amikor érzelmekkel fordulsz a másik felé, szeretnéd, ha ő is ugyanezt viszonozná feléd.

Ha te meghallgatod, hallgasson meg ő is.

Ha te simogatod, öleljen meg ő is.

Ha te segítesz neki, támogasson ő is.

Ha pedig nem teszi, akkor azt gondolod, biztos nem szeret már. Vagy azt, hogy valamit biztosan te csinálsz rosszul. Hogy hibás vagy, másként kellett volna.

 

És innen elkezdődik egy ördögi kör. Mert egyre jobban akarsz majd adni, vagyis a teljesítmény lesz a fontos. Egy feladattá, egy görcsös akarássá válik az, ami pedig eredetileg szívből jött volna.

 

Ám amint elveszik ez a szívből jövő odafordulás a másikhoz, megszűnik a tényleges szeretet kapcsolódás is. Innentől kezdve elkezdődik egy harc, egy küzdelem azért, hogy a másik is adjon, mutasson fel valamit neked, adjon még többet. És hogy te is minél jobb lehess.

Ez pedig a harcon túl már az elvárásokhoz vezet.

 

Mi történik ilyenkor a másik oldalon?

Amint a harcból, az elvárásaidból akarsz kapcsolódni bárkihez, ő menekülni kezd. Menekülni az elől, hogy nyomás és teher alatt kelljen megmutatni önmagát. Amint te elvársz és akarsz, ő kihátrál és egyre kevesebbet tud nyújtani neked. Lehet, próbálkozni fog, de mindketten érzitek majd, hogy valahogy nem megy.

Ő menekül, te pedig azt érzed: de hát én mindent megtettem érte?

Miért nem kellek neki?

Mit tettem rosszul?

 

Semmit. És ő sem. Egyikőtök sem hibás.

Egyszerűen csak van benned egy hiány, egy bizalmatlanság, egy félelem, talán a múltbeli kudarcaid miatt. Ettől sebezhetőnek érzed magad és nem akarsz újra sérülni. Ezért most tepersz és erődön felül akarsz jó lenni.

Nem kell. Jó vagy így is. Már most is. Minden gyengeségeddel, sebeddel, hiányoddal, múltaddal együtt.

Ami igazán fontos lenne, hogy az ilyen helyzetekben a másikba való kapaszkodás helyett inkább nézz magadba. Keresd meg, hogy miért annyira fontos, hogy a másiktól kapd vissza extra módon a szeretetet és miért nem tudod magadat elfogadni és szeretni olyannak, amilyen vagy.

Amint azt tudod érezni, hogy kellesz magadnak, mert elképesztően jó, hogy vagy, akkor majd ezt fogja érezni a másik is. Egyszerűen nem tud mást tenni.

Kellesz majd neki, mert a mosolyod feltölti őt is.

Kellesz majd neki, mert a lényed olyan erővel áll mellette, amiről nem fog tudni lemondani.

Kellesz majd neki, mert úgy fogsz ragyogni, hogy egyszerűen azt érzi, jó veled lenni. Nincs más választása. Csak ezt akarja!

Mert tényleg jó veled lenni, elvárások és megfelelések nélkül.

Nem kell már bizonyítanotok semmit, sem egymásnak, sem a világnak.

Csak vagytok egymásnak és magatoknak, a könnyedségben, az összhangban és a megértésben.

És így nem akar majd mást. Csak téged!