Gyakori kérdésként merülhet ez fel bennünk, amikor szeretnénk végre a régmúlt nyomása alól felszabadulva nyugodtabban, boldogabban élni.

Sok mindent cipelünk a gyerekkortól kezdve, vannak nehezebb és könnyebb „csomagjaink”. Arra vágyódunk, hogy a régi sérelmek, fájdalmak, kudarcok ne nyomasszanak tovább. Ha nem jutnának eszünkbe a csalódások, amikor pl. találkozunk egy ex-el vagy egy régi baráttal, munkatárssal, akkor talán boldogabbak lehetnénk.

De eszünkbe jutnak. Bizony érezzük a fájdalmat, a haragot vagy a szomorúságot. Ilyenkor jön az önmarcangolás:

„De miért érzek még mindig így? Már azt hittem rég elfelejtettem, letettem, elengedtem, nem érdekel ez a dolog.”

 

Honnan lehet tudni, hogy tényleg túljutottunk-e a régi sérelmeken? Hogy valóban elengedtük, akit vagy amit el kellett volna már?

 

Nem fáj..

Az első legegyszerűbb kijelzője, hogy elengedtük  magunkból, ha már nem fáj. Ha már nem kapcsolódik hozzá bennünk semmilyen negatív érzelem.

Ha meglátjuk az utcán a régi társat, akkor nem szeretnénk átmenni a másik oldalra; nem kívánjuk neki, hogy „forduljon fel”;    nem akarunk bosszút állni egy új társsal;   nem dühít fel, nem bánt, ha meglátjuk egy közösségi oldalon vidáman mosolyogni;   és nem is csekkolgatjuk folyamatosan, hogy mikor mit posztol.

Segítséget kért tőlem régebben párkapcsolati problémában egy idősebb hölgy, aki elmondta, hogy 18 éve elvált már. Ő úgy gondolja, elengedte a férjét, nincs már semmi közük egymáshoz. Aztán elmesélte, hogy a templomban a misén szoktak ugyan találkozni, de ő inkább messzebb ül tőle, hogy ne lássa.   Elengedte? Túl van rajta? Talán nem teljesen, mivel maradt még negatív érzés benne a volt férje láttán, hisz nyugodtan a közelében sem tudott lenni.

 

 

Nem érdekel…

Ez akkor jelenti hogy tényleg túl vagyunk rajta, ha semleges már a másik.

De lehet, hogy azt mondjuk:

„engem ő már nem foglalkoztat…” ;

„nem is akarok róla beszélni, minek bolygatni a múltat”;

„lezártam, tovább léptem, nem érdekel, mi van vele”

Ilyenkor azonban gyakran az is lehet a háttérben, hogy csak értelmi, gondolati síkon zártuk le, de érzelmileg még nem igazán. És pont azért nem, mert olyan mélyre letettük a sérelmet és a hozzá kapcsolódó érzelmi stresszt, hogy ne kelljen a fájdalmat újra élni, hogy ebből inkább egy közönyösség lett. Ami pedig valójában egy hárítás, és arra utal, a probléma még nincs feldolgozva bennünk.

Egy fiatal nő azzal a témával jött hozzám, hogy a párjával nem elégedett, mert nem képes kimutatni az érzelmeit felé. Ahogy átbeszéltük a családi mintáit, kiderült, hogy kamaszkorában a szülei elváltak, mert az apja félrelépett és elhagyta őket. Azóta nem tartotta az apjával a kapcsolatot, mert „ezt az ügyet lezártam magamban”. A hangja azonban itt keménnyé vált, és minden mosoly eltűnt az arcáról és akkor nem is lehetett folytatni tovább ezt a gyerekkorban traumát okozó témát, mert teljesen bezárkózott.  Aztán idővel szépen feldolgoztuk a helyzetet, mert vágyott a boldog párkapcsolatra és nem akart úgy járni, mint az édesanyja.

 

 

Örülök, ha jól van; Én is remekül vagyok…

Amikor eljutunk már ebbe az állapotba, hogy örülni tudunk annak, ha a múltbeli személy rendben van és mi is meg tudjuk élni az elégedettséget és az örömöket az életünkben, akkor elmondhatjuk, hogy ténylegesen, igazából túl vagyunk rajta. Ilyenkor valamiféle belső nyugalmat, békességet érzünk.

Ehhez azonban szembe kell nézni először is magunkkal. Nem önsanyargatással, hogy mit rontottam el. Hogy már rég túl kellene ezen lennem. Hogy mennyit dolgoztam magamon és még mindig csak itt tartok.

De nem is mutogatva a másikra, hogy ő miben volt rossz.

Mert ez a hozzáállás nem vezet sehová. Az elengedéshez legalábbis biztos, hogy nem.

Egyébként pedig pontosan akkor érjük el a „túlvagyokrajta” vagy az elengedtem  állapotát, amikor annak ott van az ideje. Amikor készen vagyunk rá érzelmi érettségben, fizikálisan és mentálisan is. Tehát nem kell sürgetni magunkat, inkább ránézni a helyzetre abból a szempontból is, hogy:

Mit adott ez nekem?   Mit tanultam ebből?   Mit csinálnék másképp?

Hisz minden kapcsolathoz minimum két ember kell.

 

Valójában „a túljutottam rajta, elengedtem” nem a másik emberről szól. Hanem a hozzá kapcsolt érzéseinkről.

Akkor, amikor szabadok vagyunk már a hibáztatástól, a szomorúságtól, a haragtól, a fájdalomtól, a közönytől, a csalódottságtól, a megbántottságtól, a féltékenységtől, az irigységtől vagy bármi más negatív érzéstől, amit valakihez vagy valamihez kötöttünk, akkor mondhatjuk, hogy igazán túl vagyunk azon a múltbeli történésen.

 

Ez a szabadság érzés pedig könnyedséget ad és felszabadultságot hoz. Nincs már benne akarás, görcsös tagadás. Mert már nem függünk a másikhoz kapcsolt érzelmi reakcióinktól.

Majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy pozitívabb emberek jelennek meg az életünkben, akik inspirálnak és olyan lehetőségeket kapunk, amiktől élettel telibbek lehetünk, mert új kapuk nyílnak meg előttünk.

szeretettel: Fatime

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, szeretettel várlak egyéni konzultációra.